Gyász, érzelem, fájdalom








Óh, Istenem! Hogy írjam le, amit érzek,
hogy írjam le, hogy hamvadó szívemben
ezer sebből vérzek,
távozásod felfogni nem lehet,
csak hullatjuk Érted
a vonásainkat torzító, fájó könnyeket.
Messze távol, egy szelíd kis csillag ragyog,
oda csábítottak el a fények, az angyalok.




VAJON KIK LESZNEK AZOK, AKIK MAJD EMLÉKEZNEK RÁM?
AKIK KÖNNYCSEPPET EJTENEK A NEVEM HALLATÁN?
AKIK NEM FELEDNEK MAJD. . . ,
MERT ÉN OLYAN EMBER VOLTAM, -
AKIT SZERETTEK MÍG ÉLTEM,
ÉS SZERETNEK ÍGY HOLTAN. . .




És én itt maradtam, nekem még itt van dolgom,
De arcod, mosolyod, én a szívemben hordom.
Szeretlek, és szeretni is foglak, ameddig csak élek.
Ha azt akarom itt légy velem, a csillagokra nézek.
A csillagokat nézve, mást én már nem kívánhatok,
Csak annyit, légy boldog ott ahol én nem járhatok.
S néha nézz le ránk, kiket itt kellett hagynod,
Szeress minket, vigyázz ránk, mást már nem is kell adnod.




Emlékezz rám, mikor fúj a szél,
Emlékezz mikor minden véget ér.
Nézz rám, fogd meg a kezem,
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem.
Köszönöm, hogy szerettél, köszönöm, hogy élhettem,
Születtem ,,,,, éltem halálomig.
De végig ember voltam, aki mindig csak álmodik.
Emlékezz rám.




Ha elvesztünk valakit, üres lesz az élet.
A magány megtalál téged.
Úgy érzed már nem akarsz élni,
s nem akarsz attól félni,
hogy milyen valakit elveszíteni.
Minden, ami szent neked
egy szempillantás és elveszted.
Leírni próbálom, amit nem lehet,
hogy milyen érzés, ha valaki már nincs veled!




Elnyomja a mosolyt a bánat,
Szíved egyre jobban fárad.
Már elbújsz az emberek elől,
S a fájdalom lassan megöl.
Éjjelente a bánat leple alatt sírsz,
Fájdalommal teli hangon egy személyt hívsz.
Egyedül csakis Ő rá vársz,
Lelkedet nyomja a keserves gyász.








